Filmbe illő szökés az országból, ahol a nők elleni erőszak nemzeti sport | 24.hu (2024)

Megszököm otthonról – ki ne mondta volna ki ezt dacos gyerekként, mert épp nem nézhetett nyolc után tévét vagy meg kellett ennie a répát? Bár idehaza is fájóan sok olyan gyerek akad, akik a rendkívül rossz, mérgező, sokszor veszélyes családi közegből menekülnének, a szaúdi nők számára ez az egyetlen megoldás, ha nem akarnak a rendkívül szigorú és kegyetlen szabályok értelmében teljesen láthatatlanná válni. Megszököm otthonról – határozta el tinédzserkorában Rahaf Mohammed, különben előbb-utóbb megölték volna, igaz, a szökéssel szintén az erőszakos halált kockáztatta.

Rahaf szökése világszinten hatalmasat szólt: 2019-ben az akkor 18 éves szaúdi lány a családi nyaralásról szökött meg, és egy ideig úgy tűnt, hogy ez sikerül is, ám Bangkokban végül feltartóztatták. A lány a közösségi médiához nyúlt, rövid időn belül a világ címlapjain találta magát a repülőtéren segítségért könyörgő, ám azt nem kapó nő története. A rendkívül viszontagságos 48 óra alatt, amely hátravolt a visszatoloncolásáig kis túlzással megmozdult a fél világ, komoly diplomáciai hullámokat vetve. A lányt végül az ENSZ menekítette Kanadába, ahol megadták neki a menekültstátuszt, azóta sem nézett vissza – nem is tehetné, amint betenné a lábát hazájába, a családja nyilvánosan végeztetné ki, amiért szégyent hozott rájuk. Három évvel szökése és új élete megkezdése után adta ki első könyvét, A lázadót, amelyben Sally Armstrong kanadai újságíró és aktivista segítségével megírta felszabadulása történetét. A kötet a 21. Század kiadó jóvoltából március végén magyarul is megjelent.

Bár a szökés keretbe foglalja a történteket, a nagyját mégis az teszi ki, hogy Rahaf megértesse az olvasóval, mi vezetett a radikális döntéshez. A lány életének első tizennyolc éve az ideális gyerekkor szöges ellentéte – már annak, amit itt, Európában ideálisnak vélünk. Szaúd-Arábiában a Rahaf által bemutatott gyerekkor azonban több mint átlagos, a szerző saját felnövéstörténetével azt hivatott illusztrálni, miként működik gyakorlatban a muszlim társadalom, amelynek megfelelően a Rahafhoz hasonló lányok gyerek- és fiatalkora az állandó halál árnyékában telik, a kis kihágásokat nem dorgálás, hanem súlyos testi és szellemi kínzás követ. Elsősorban azt taglalja, mit jelent nőként élni, vagy inkább csak létezni Szaúd-Arábiában, ahol elmondása szerint nagyjából kilencévesen válnak a nők láthatatlan masszává, amikor megkapják a teljes testet takaró fekete leplet, az abáját, majd tizenkét évesen a csak a szemet szabadon hagyó nikábot. Mesél arról, hogyan terrorizálták saját fiútestvérei csak azért, mert nő, tucatnyi oldalon át sorolja, mi minden harám, azaz tilos a nőneműek számára az országban – gyakorlatilag minden. Abban az országban, ahol egy lányt a dolgok egyik felétől azzal tiltják el, hogy elveszíti a szüzességét, ezáltal romlott áruvá válik, a másiktól azért, mert kurva lesz – ez utóbbihoz hozzátartozik például a vezetés és az úszás. Saját édesanyja tiltotta el a biciklizéstől is: elveszti tőle a szüzességét, de ha ez mégsem következne be, akkor is férfias nő vagy leszbikus lesz belőle.

Életét az sem könnyítette meg, hogy biszexuális, amely nagyjából a halálos vétkek végtelen listájának élmezőnyébe tartozik Szaúd-Arábiában.

Miután a lányokkal folytatott tiltott viszonya miatt otthon lebukott, tulajdon anyja fojtotta meg kis híján egy párnával. De még így is elkerülte azt a helyet, amelyről ugyan a közbeszédben kevés szó esik, Szaúd-Arábiában nagyon is hírhedt intézmény: a Dár ar-Riáját. A cinikus eufemizmussal csak nevelőotthonnak nevezett, ám valójában kőkemény női börtönökbe az olyan engedetlenségekért zárják rettentő rossz körülmények közé a hét és harminc közötti fiatal nőket, mint a nem megengedett szexuális irányultság, a nem megfelelő öltözet vagy épp a kiválasztott férjjelölt elutasítása. A megtorlás eszközei nem meglepő módon szörnyűek: botozás, éheztetés, de a gyilkosság sem ritka.

Míg elsősorban saját borzasztó élményeiről ír, igyekszik nagy vonalakban közérthetően bemutatni a muszlim társadalmat is, ám érthető módon inkább ennek éles kritikája olvasható ki a könyvből. És bár folyamatosan azt hangsúlyozza, amire a könyv címe utal, hogy örök életében egy lázadó szellem volt, aki nem tudott beilleszkedni a rendkívül szigorú keretek közé, arról is őszintén vall, hogy dacos szellem ide vagy oda, legsötétebb időszakában igenis a valláshoz fordult – hogy gyorsan ki is ábránduljon belőle. De ki mástól is remélhetett volna magyarázatot és megnyugvást, ha nem Allahtól, akinek tanaitól nemcsak a vallásgyakorlatok, hanem az egész muszlim társadalmat keretekbe szorító jogrend, a saría is ered? Olyan dogmák, amelyek értelmében a nők gyakorlatilag láthatatlan szülőgépek, akik számára a legokosabb döntés, ha a négy fal között léteznek néma csendben. Rahaf szerint minden ebből fakadó rettenet forrása a férfi gyámságnak nevezett intézmény, az, hogy a nő gyakorlatilag egész életében más férfi felügyelete alatt él, előbb apja és fiútestvérei, majd férje pórázán. Nélkülük nem mehet sehová, nem fizethet a boltban, de még az orvosnak sem mondhatja el a saját panaszait. A szaúdi kormány még appot is fejlesztett erre a célra: az Absherrel a férfiak nyomon követhetik női családtagjaik mozgását.

Ettől vált nálunk nemzeti sporttá a nők elleni erőszak

– von összefüggést a férfiuralom és a nőket ért temérdek erőszak közt. A könyv az első oldalain figyelmeztet is: a regény erőszakos leírásokat tartalmaz. Rahaf kendőzetlenül mesél arról, hogyan verték nagyon gyakran félholtra saját családtagjai, hogyan erőszakolták meg, vagy miként csináltak életképtelen embert egy pszichiátrián a nővéréből csak azért, mert szökni akart. Családján belül érdekes ellentmondások bukkannak fel: bár édesanyja végig rendkívül kegyetlen és elutasító vele, mégis ő az, aki a muszlim hagyományoktól merőben eltérő módon önállóságra neveli. Neki is megvannak a saját mozgatórugói, amely arra mutat rá, hogy a saríát mindenek előtt tisztelő anyát is tönkre tudja tenni az, hogy a férje új feleség után néz, és saját depressziója mélyén azt tanácsolja lányának: tanuljon, és soha semmiben ne legyen a férfiakra utalva.

Rahaf története rámutat arra is, amire a hírekben gyakran felbukkanó, szökni próbáló arab hercegnők gyakran tragikusan végződő esetei is: gyakorlatilag teljesen mindegy, milyen családba születik az ember lánya, ugyanolyan elnyomás lesz az osztályrésze. Rafah is jómódú család tagja, apja, Mohamed Mutlak al-Kannún Szaúd-Arábia egyik vezetője, esz-Szulajmi kormányzója. A lány fényűző élete azonban csak giccses díszletként szolgál szenvedéseihez, sőt, apja komoly befolyása szökését is megnehezítette. Ismert család lévén teljesen biztos halál várt volna rá, ha visszatoloncolják, hiszen a jól hangzó családnév nem védi meg semmitől, sőt, mindenki előtt példát kell statuálni vele.

Az okostelefon, mint mentőöv

Rahaf történetéből egyértelműen kiderül, hogy internet nélkül sosem sikerült volna megszöknie, sőt, el sem jutott volna a szökés ötletéig. Tizenévesen a természetesen tiltott internetes oldalakon tudta meg, hogy létezik más világ a tiltásokon túl. Természetesen az internethasználat és a közösségi média is kizárólag egy férfi gyám felügyelete alatt használható csak, amely azt jelentette, hogy Rahaf fiútestvérei bármikor elvehették a lány telefonját, és megnézhették, kivel beszélget. A kétségbeesett helyzet azonban rafinált megoldásokat szül, a lány pedig rengeteg trükközéssel, de megtalálta az utat, hogy legalább ily módon kikukkanthasson a sötétségből. Az internet által feltárult előtte az a világ, amelynek létezéséről jóformán nem is tudott: ahol a nők rövidnadrágban járhatnak, levágathatják a hajukat, biciklire pattanhatnak, és ami még fontosabb, szabadok. Itt találkozott először a hazájában betiltott könyvek hosszú sorával, ahogy a saját vallásáról is itt tudta meg, hogy az iszlám számtalan irányzata közül ő épp a legszigorúbbnak és legszélsőségesebbnek tartott vahhábista mozgalom tagja.

Az internet megadta tehát a szikrát Rahaf számára, aztán az eszközt is: olyan közösségre bukkant, akik hasonló helyzetben voltak, és sikeresen szöktek meg az országból. Egy ilyen nőkből álló csoport segítette kémfilmbe illő módon megtervezni a szökést, és a reptéri feltartóztatása során is az internet jelentette a kiutat: Twitteren sikerült akkora port kavarnia, hogy komoly diplomáciai mozgolódás indult, amelynek következményeként még az ausztrál külügyminiszter is a helyszínre utazott, ahogy az ENSZ munkatársai is.

Az, hogy egy szaúdi lány története elterjed a neten önmagában még nem garancia a sikerre, Rahaf is megemlékezik a könyvben Dina Ali Lasloomról, aki nagyon hasonló utat járt be: 2017-ben családja elől megszökve sikeresen eljutott a Fülöp-szigetekig, ahol a helyi szaúdi nagykövetség kérésére tartóztatták fel. Egy járókelő telefonjával segélykérő felvételeket készített, amely el is terjedt a közösségi oldalakon, azonban a 24 éves nő számára nem érkezett meg időben az összefogás, visszareptették hazájába, azóta semmi hír róla. A Rahaf által megosztott történetek alapján nem nehéz kitalálni, mi történhetett vele.

Amikor megkaptam a szabadságomat, elveszítettem a családomat

– írja Rahaf, aki ugyan elkezdhette régen áhított szabad életét Kanadában, családja kitagadta. Megdöbbentő olvasni, hogy a terrorban töltött gyerekkora ellenére hiányzik a családja, többször próbált kapcsolatba lépni velük. Könyve célja, hogy a szökésre biztasson mindenkit, a szaúdi nőtársainak szánt levelében talán kicsit túlságosan elmerül a merj önmagad lenni-szintű klisékben, ám egyúttal azzal kapcsolatos lelkiismeretfurdalását is kifejezi, hogy húgait vélhetően szökése miatt sokkal keményebben fogják a szüleik. Az ebben rejlő ellentmondásról azonban nem szól: hiába próbál a világ előtt nyitni a szaúdi kormányzat a nők felé az olyan intézkedésekkel, mint az autóvezetés engedélyezése, vagy a házasságra lépés korhatárának emelése – amelyeket Rahaf lassú látszatintézkedéseknek nevez –, vélhetően egyre komolyabban keresik lehetőséget az interneten megszervezett szökések meghiúsítására.